Engem mindig elkeserít, amikor az emberek szeretetlenek egymással. Talán azért, mert képtelen vagyok felfogni, hogy miért tervezi sok "utastársunk" az életét kizárólag a vasútállomásra.
A vasútállomásra a hajléktalanok tervezik az életüket, hiszen nekik nincsen úticéljuk. Ők úgy rendezkednek be, hogy a váróteremben lehetőleg mindenük meglegyen, ne szenvedjenek hiányt semmiben.
Igen. És bántják egymást a takaróért, ami talán sokszor csak egy újságpapír. Meglopják egymást. Amikor tudják, leisszák magukat, és nagyon-nagyon gyűlölik egymást. Úgy élnek, mint azok, akiknek nincsen reménységük.
A vonatra váró utasok - bár maguk is gyarlók, de bűnbánó bűnösök - sajnálják ezeket a szerencsétleneket. Mert aki a vonatra vár, annak van reménysége. Engem is elkeserít, amikor "hajléktalanokat" látok az élet ütött-kopott vasútállomásán.
Akiknek nincs reménységük, azok nem tudják egymást szeretni. Mert csak erre az életre rendezkednek be. És ebben az életben csak akkor van bűn, ha valaki lebukik. Akik az igazi életbe menő vonatra várnak, azoknak nem mindegy, hogyan "öltöztek fel" az útra, mit visznek a lelkükben magukkal. Mert a célban várja őket Valaki. De a földi élet lelki hajléktalanjai sem kerülik el az utazást. A koszos újságpapír- vagy pénz takaró, a lopott áru ott marad a legközelbbi hajléktalannak prédára, és az adott-kapott sebeket magával viszi egy külön erre a célra készült kocsiba, amelyben csak koporsók vannak a halott lelkek számára, akik ebben az életben nem tudták egymást szeretni, mert nem volt reménységük.
Sic Deus dilexit - Így szeret az Isten
Itt vagyok, benne vagyok! Az ötlet kiváló! Legyen ezen a dolgon a Jó Isten áldása!
VálaszTörlésTetszik az ötlet,próbálok részese lenni.Van ehhez a témához,egy érdekes kis történet,ha lesz időm ,igérem leírom.Dicsértessék a Jézus Krisztus!
VálaszTörlésKöszönöm a blogot :-) és a meghívást.
VálaszTörlésKét dolog ragadott meg az írásban.
Frappáns hasonlatnak találom (főleg így kidolgozottságában) a vasútállomástól való elszakadás és a lelki haladás közti párhuzamot. Viszont a vasútállomásra rövidebb-hosszabb ideig megállapodott hajléktalanok leírása a valós hajléktalanok nem mindegyikére érvényes; sőt, talán az egyelőre „lelki hajléktalanok” mindegyikére sem. Szerintem érdemes lenne árnyalni olyan módon, hogy "vannak köztük, akik…" és akkor elveszne az általánosítás "éle" :-)
A másik gondolat: "Ők úgy rendezkednek be, hogy a váróteremben lehetőleg mindenük meglegyen, ne szenvedjenek hiányt semmiben." Azt hiszem, hogy ez vágyainkban, törekvéseinkben csaknem mindegyikünkre igaz... de ez a vágy éppen lehet kiindulópontja annak, hogy Istenhez közelebb kerüljünk: mert aki valóban a beteljesülést keresi, az előbb-utóbb rá fog jönni, hogy emberi léptékkel ez elérhetetlen. Ez a lehetetlenségünk (mármint emberi erőfeszítésből nem érhetjük el a teljes boldogságot) azonban lehetőséggé fordulhat: elindulunk az Egyetlen felé, akitől ezt remélhetjük. Vagy már éppen úton vagyunk… ahogy a hasonlatban olvasható.
brendakirk
Hálás szívvel köszönöm a blogot, hiszem, hogy Urunk megáldja (vagy már megáldotta) ezt a tevékenységet, hiszem azt is, hogy valóban közösségteremtő ereje lehet.
VálaszTörlésMár az első írás is tanulságos jellege miatt nagyon megragadott.
Adjon a Szentlélek hozzá vezetést és ez által sok olvasót!!!
S mi történik akkor, ha a hajléktalan véletlenül (vagy Isten terelgetésére) bekeveredik a vonatra várakozó utasok közé, vagy esetleg felszáll a vonatra. Szeretet, reménységet kap, vagy esetleg kitaszítást tapasztal és megerősödik benne, hogy nincs szeretet és nincs reménység?
VálaszTörlésA lelki hajléktalanság megváltoztatható állapot. Csak sokkal nagyobb kegyelemelfogadás kell hozzá, hogy a várakozók között lehessen.
VálaszTörlésDe a helyesen várakozók inspirálhatják, hogy ne maradjon a földön.
Ha a várakozóktól kitaszítást kap, akkor azok a várakozók nem igazi várakozók. Mert nem mindenki olyan, amilyennek festi magát. Csak körül kell nézni az úgynevezett várakozó keresztények között. Ahol kitaszítás és gyűlölet van, ott nincs az Isten. Az hiába várakozik. Ha a (sántító) példánál maradunk, talán azt mondhatnám, hogy az ilyen várakozóknak nincs jegyük.
Szegény hajléktalan lelkem. Most azzal biztatom magam, hogy lesz annyi időm és segítségem, hogy kiálljam a sort a jegypénztárnál; sok várakozó azt mondja, hogy igen kicsi a pénztár kapacitása. /Bár bizonyos kor fölött a regisztrációs jegyet már a vonaton is meg lehet kapni./
VálaszTörlésKegyelemelfogadás: példánál maradva, ha annyira értékes vagyok, hogy a várakozók úgy tesztnek, mintha ott se lennék, és még a többi hajléktalan is tőlem lopja el a takarómat (piszkos újságpapíromat), miközben biztos van a várakozók között olyan is, aki újságot olvas, akkor mit tudok kezdeni azzal, hogy Isten szeret engem, méghozzá koszosan és büdösen. S Ő talán még azt is megérti, hogy az ital azért kell, hogy el tudjam viselni a jelen állapotot.
Azt a szituációt, hogy a várakozók közé bekeveredik a hajléktalan, inkább a várakozók szempontjából tudom elképzelni. (Mindkettőben magamra tudok ismerni.) Itt zavart látok. Van a várakozásnak egy megszokott ritmusa (pl. szentmise, gyónás, ima, még nagyböjtben is ugyanaz a keresztút van, tehát semmi nem zavarja a lelki nyugalmam). Bekeveredik a hajléktalan, megzavarja a nyugalmamat, amire nem tudom, hogyan kellene reagálnom (vagy éppen tudom, csak ellent mond az eszemnek, és annak, amit azok mondanak, akik nincsenek éppen az adott szituációban), tehetetlen vagyok, és ez negatív érzelmi reakciót vált ki belőlem a hajléktalan felé. Vagyis félek attól, hogy hitem kevésbé lenne erős, ha nem a fotelben, hanem a hideg váróterem padlóján „kellene” imádkoznom. És azt látom, hogy a többi várakozó dettó mozdulatlan.
Isten szeretete összefér a halott lelkekkel és a hiába várakozó utasokkal? Mintha hamar leírnánk az embereket, főleg miután most én is lelki hajléktalan lettem? A Szeretet utáni vágy nincs alapból beprogramozva? Az üres pokol elmélet nem elfogadott az Egyházban? Remélem nem feszítettem túl a húrt.
Azt hiszem ezt a Taize-s éneket nekem írták: Jó az Úrban bizakodni, jó az Úr. Remélj, és bízz benne, jó az Úr.
(1)
VálaszTörlésNévtelen - 2010. szeptember 8. 17:34
Kedves névtelen, köszönöm, hogy olvashattam soraidat.
Írod: "(...) sok várakozó azt mondja, hogy igen kicsi a pénztár kapacitása. /Bár bizonyos kor fölött a regisztrációs jegyet már a vonaton is meg lehet kapni./"
Pontosan mit értenek ezek a várakozók azon, hogy kicsi a pénztár kapacitása?
A regisztrációs jegyes párhuzam nagyon tetszik :-)
(2)
VálaszTörlésNévtelen - 2010. szeptember 8. 17:34
Írod: "Kegyelemelfogadás: példánál maradva, ha annyira értékes vagyok, hogy a várakozók úgy tesztnek, mintha ott se lennék, és még a többi hajléktalan is tőlem lopja el a takarómat (piszkos újságpapíromat), miközben biztos van a várakozók között olyan is, aki újságot olvas, akkor mit tudok kezdeni azzal, hogy Isten szeret engem, méghozzá koszosan és büdösen."
Az értékedet nem az adja, hogy más értékel-e téged, vagy hogy hogyan értékel. Bár az igaz, hogy ettől nagyon nehéz elvonatkoztatni :-) de ha sikerül, akkor elkezded megsejteni, hogy mit tudsz kezdeni azzal, hogy Isten koszosan és büdösen is szeret... és talán arra is rájössz, hogy nem akarja, hogy ilyen állapotban maradj (nem azért, mert nem szeret így téged, hanem, mert neked is jobb, hogy ne így legyél... és ő a te javadat akarja).
(3)
VálaszTörlésNévtelen - 2010. szeptember 8. 17:34
Írod még: "S Ő talán még azt is megérti, hogy az ital azért kell, hogy el tudjam viselni a jelen állapotot."
Igen, biztosan megérti. De képzeld el. Egy ismerősöd nézegeti és megsimítja a házastársának a fényképét. Esetleg megpuszilja. Mindezt azért, mert hiányzik neki, mert nem látja éppen. Meg tudod érteni. De azt is látod, hogy egyszerűen csak el kellene fordítania a tekintetét a fényképről, fölnéznie egy kicsit és meglátná, hogy a házastársa ott van előtte: őt nézhetné a maga valóságában, őt simíthatná, neki adhatna csókot.
Mit tennél? Hagynád, hogy tovább nézegesse a fényképet és fájjon neki a hiány, vagy - ilyen vagy olyan módon - megpróbálnád terelni a tekintetét, el a fényképről a valóságra?
Szinte biztos vagyok a válaszodban :-)
Fénykép nézegetés:
VálaszTörlésIsten jó és szeret. Ezt elfogadom ugyanúgy, mint a kvantumfizika axiómáit. Szerintem csak ritkán ennyire világos, hogy mit kell tenni. Vagyis nem tudom átláthatok-e ennyire helyesen egy szituációt, miközben én magam is minden elkövetett bűnömmel, tulajdonképpen felülbírálom Istent. És ha őszinte vagyok magamhoz, nem sokat tudok az ismerősöm lelkivilágáról, félelmeiről, még akkor se, ha tényleg jóban vagyunk (csupán van egy képem róla).
Csak egy szemszögből látom a dolgot, lehet, hogy a másik oldalról egész másképp fest a dolog. Ebben a képben nem tudom azonosítani magam azzal a külső szemlélővel, aki tudja mi jó és mi nem. Ettől persze alapelvek léteznek (amit én is csak tanultam), és ezeket Szentírás néven még össze is foglalták nekem. Van egy vezérfonal és ez jó, de könnyebb lenne, ha pl. a hajléktalanok (szegények) támogatása résznél konkrétabban kitértek volna a „ hajléktalan maffiára” , illetve a hajléktalanok alkohol problémáira is.
„Hagynád, hogy tovább nézegesse a fényképet és fájjon neki a hiány” /brendakirk/
Szeretetre vágyik az ismerősöm, méghozzá a tökéletesre. Ezt csak Isten adhatja meg. Ennek a hiánynak fájnia kell! Ha nagyon szűken nézem a példádat, akkor egyértelműen Neked van igazad. De ha a házastárs csak a hiány fájdalmát csökkenti? El tudom dönteni. Most talán néhányan az egeret csapkodják, hogy pont én írom ezt, mert én ekkor és ekkor is megmondtam a tutit, aztán…
A valóség fele terelni. /brendakirk (szabadfordításban)/
Mi jelent a valóság?
Névtelen - 2010. szeptember 11. 10:06
VálaszTörlés(1)
Névtelen: "Vagyis nem tudom átláthatok-e ennyire helyesen egy szituációt, miközben én magam is minden elkövetett bűnömmel, tulajdonképpen felülbírálom Istent."
Azt gondolom, hogy átláthatod. Sőt, minél világosabban tudjuk a célt, annál nagyobb az esély a megérkezésre és arra, hogy másokat is hozzásegítsünk.
Az elkövetett bűneiddel nem tudod Istent fölülbírálni. Mert Ő nem a te ítéletedtől, tetteidtől, rejtett vagy nyilvánvaló hibáidtól és gyöngeségeidtől függ. Senkiétől. Péternek sem sikerült ez a fajta "fölülbírálás" - Lukácstól tudjuk, hogy így szólt: "Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok!" Hát, Jézus nem ment el :-)
Természetesen ez nem azt jelenti, hogy bármit tehetünk... tetteinknek, bűneinknek következményei vannak. De ha egy út végén ott világít a fény, az akkor is világítani fog, ha nyílegyenesen tartok felé, és akkor is, ha folyton hasra esek... esetleg mások is hasra esnek bennem.
Névtelen - 2010. szeptember 11. 10:06
VálaszTörlés(2)
Névtelen: "Szeretetre vágyik az ismerősöm, méghozzá a tökéletesre. Ezt csak Isten adhatja meg. Ennek a hiánynak fájnia kell! Ha nagyon szűken nézem a példádat, akkor egyértelműen Neked van igazad."
Teljesen egyetértek veled abban, hogy a tökéletes szeretetet Isten adja meg. És ez a hiány valóban fáj... Isten hiánya föl kell, hogy rázzon bennünket és egyértelmű jele annak, hogy "vándorok vagyunk a földön" Szóval, amennyire kényelmesek vagyunk, mi emberek, még jó, hogy fáj ez a hiány... :-) nem gondolhatjuk, hogy célba értünk, addig, amíg nem értünk oda.
Névtelen: "De ha a házastárs csak a hiány fájdalmát csökkenti? El tudom dönteni."
Ha a házastárs csak a hiány fájdalmát csökkenti, akkor ott valami gond van. A házastárs ennél több; nem lehet csak hiány-, vagy hiányfájdalom-csökkentő a szerepe.
De gondolom, hogy a kérdés lényege nem a házastársra mutat, hanem azt nézi, hogy mi a helyzet akkor, ha valami vagy valaki csak a hiány fájdalmát csökkenti és nem magát a hiányt? Neked mi a véleményed: ez baj-e vagy sem?
(Azt nem értettem, hogy mire vonatkozik, hogy "el tudom dönteni".)
Névtelen - 2010. szeptember 11. 10:06
VálaszTörlés(3)
Névtelen: "A valóság fele terelni. /brendakirk (szabadfordításban)/ - Mi jelent a valóság?"
Ahogy erre próbálok válaszolni, kissé véget ért a belső "szótáram" :-) De azért megpróbálom.
A valóság ~ jelen van Isten. (belőle mind a három szó nagyon fontos)
Ő a jelenlét. Ő az, Aki van.
És ráadásul szeret :-)
Azaz jelen van, Aki a hiányt be tudja tölteni: ez is lehet a valóság egy szegényes megfogalmazása.
De ez nem egy elvont dolog, egy rajtunk kívülálló: oké-szép-meg-minden-de-mi-közöm-hozzá, hanem, lefordítódik az "itt és most"-ra. Például arra, hogy mi is tudunk segíteni: jelen vagyunk a másik számára (nem mi vagyunk a megoldás, de hozzásegíthetjük őt a megoldásához: Istenhez.) Adjuk magunkat, rendelkezésére állunk Istennek... és ha esetleg úgy tűnik, hogy nem tudunk segíteni, az nem kudarc (mégha kudarcnak is éljük meg), hanem fölismerése emberi korlátainknak és csöndes fejhajtás Isten előtt - ha én nem is voltam elég, de, Te, Istenem, meg tudod tenni...
Nem akartam ideírni, mert már így is kissé sokat írtam, de végül nem tudom nem ideírni :-) hogy mennyire fontos az imádság.
Nem állt szándékomba azt suggalni, hogy ha felülbírálom Istent, akkor Ő elhagy. De nem azért követek el többnyire bűnt, mert direktbe Istent akarom bántani, hanem azért, mert pillanatnyilag szeretnék boldogabb lenni („édes bűnbeesés”), vagy úgy gondolom az a valami nekem valamiért jár. Azaz nem hiszem, hogy Ő mindent megad nekem ami szükséges, sőt akkor éppen úgy vélekedek, hogy én jobban tudom mi szükséges nekem (mi az a többlet szükséglet, amit Isten „elfelejtett.”). Ezt értettem felülbírálás alatt, nem Isten irányítására gondoltam.
VálaszTörlésA valóság szót azért kérdeztem, mert munkám révén ezt a szót kitöröltem a szótáramból. Így jobban értem mit írtál.
„ha valami vagy valaki csak a hiány fájdalmát csökkenti és nem magát a hiányt? […] ez baj-e vagy sem?” / brendakirk/
Szerintem a hiány adott, nem vagyok Istennel olyan közelségben, mint ahogy szeretnék. Megismerhetem jobban Istent, akkor ezt a helyzetet jobban elviselem, és akkor nem vágyok a másik tulajdonára. De itt a Földön akkor sem leszek Vele teljes közösségben. (Ha a Mennyország helyileg a Földön lesz megvalósítva, akkor megpróbálom újraszerkeszteni ezt a mondatot.)
Átláthatóm-e a szitút:
Ha elhiszem, hogy Isten jó bármi történjen is, s mindezt úgy teszem, hogy sem értelmileg, sem érzelmileg nem merül fel bennem szikrányi kétely és a miért kérdést sem teszem fel, akkor sem látnám át a helyzetemet, csak akkor nem rágódnák rajta ennyit.
A kérdéskört Te talán inkább értelmi oldalról közelíted, így talán jobban látszik a cél. Én érzelmi oldalról közelítek, mert én így kevésbé tudom becsapni magam. /Szerintem egyéntől függ kinek melyik és milyen arányban a jó./ Hátránya ennek, hogy a másik érzelemvilága rejtély, talán ezért gondolom úgy, hogy kevésbé átlátható egy adott helyzet.
El tudom e dönteni?
Ezzel valami olyasmit akartam kifejezni, hogy tudom-e azt, hogy hova kell terelni az ismerősöm figyelmét. Tudom-e azt, hogy mikor halad Isten megismerése felé és mikor áll fenn az a helyzet, hogy csak a hiány fájdalmát akarja csökkenteni.
Talán más szavaiból jobban megérted (ld. következő bejegyzés), mit akarok mondani. Hosszú lesz és több részen túl nagy ívű, de jól megvágni sokkal nagyobb energiát igényel, mint szimplán begépelni. /Ez úton kérek bocsánatot a jóváhagyótól is./ Én vagyok a történetben az, aki világos javaslatokat vár érzelmileg, de értelmileg kezdem belátni, hogy nem fogok ilyet kapni, és a két „oldalam” küzd egymással.
/Két részletbe, megy mert egybe nem vette be a bolg/
VálaszTörlésL. J. Crabb egyik könyvéből I. rész:
„Sokszor szerepelek a rádió telefonos elő adásaiban. A hívások tartalma általában ugyanazt a két részből álló mintát mutatja: a hívó először beszámol aggasztó helyzetéről (a férjem nem veszi át a lelki vezető szerepét családunkban, vagy elvesztettem munkahelyemet), majd megkérdezi: Mit tegyek? Feltételezi, hogy valamit mindig lehet tenni a helyzet megoldása érdekében. Ha ilyesmit válaszolnék: „Tehet bármit, nem lesz igazán értelme mindaddig, amíg nem az Urat akarja jobban megismerni, hanem azt követeli tőle, hogy oldja meg, bármi legyen is a baj az életemben”, erre sokan felháborodottan jelentik ki, hogy szeretik az Urat, nem az a baj. Csak azt szeretnék tudni, mit tegyenek az adott esetben. Ha egy kicsit tovább kérdezősködnék, mit szeretnének, gyanítom, azt felelnék, hogy valami rossz forduljon jóra, a férjükből legyen odaszánt keresztény, kapjanak egy jó állást. Vagy ha a körülmények mégsem javulnának, békességet és örömet szeretnének továbbra is gyötrő problémák ellenére. Én sem vagyok különb náluk. Nem Istent akarjuk jobban megismerni, kérdéseink nem azt segítik elő, hogy többet ismerjünk meg belőle, hanem arra akarjuk használni, hogy megkapjuk, amit szeretnénk. Isten megismerése természetesen sok áldást hoz, többek között olyan békességet és örömet ad, amelyet el sem tudtunk képzelni. Azok, akik ismerik, egy napon elképzelhetetlenül gazdag életnek örülhetnek majd egy olyan városban, ahol nincs bűn, és olyan kertben, ahol nincs gyom. Ott a békesség teljes, az öröm állandó lesz. Most örülnünk kell az áldásnak, ha részünk van bennem, és ki kell tartanunk, amikor hiányzik. Legyen bátorságunk kitartani, amikor minden jóérzésünk ellenére, nevezzük jónak Istent és maradjunk hűségesek, akkor is, ha egyátalán nem érzékeljük a jelenlétét. Időnként úgy fogjuk érezni, mintha nedves betonon sétálnánk. Mégis őt kell keresnünk. Ha inkább a megelégedést keressük, amelyet Isten ad, semmint Őt magát, egyikben sem részesülünk. A legnagyobb örömöket azok számára tartogatja, akik szoros közelségre vágynak azzal, akit szeretnek, és pusztán azért az örömért közelednek hozzá, amelyet a közelebbi megismerés hozhat. Nagyobb élvezet lehet megismerni a szakácsot, mint a főztjét. A mennyben mindkettőt megtaláljuk.
L. J. Crabb egyik könyvéből II. rész:
VálaszTörlésEzt a gondolkodást azonban nehéz megragadni. Vallásos mellébeszélésnek hat az a biztatás, hogy ismerjük meg jobban Istent, különösen akkor, ha egyetlen áldás életünket sokkal kellemesebb élménnyé tehetné. Gondoljuk csak meg, milyen boldogok lehetnénk, ha Isten magadná, hogy a szövettani vizsgálat eredménye negatív legyen; jót alhatnánk éjjel; józan férjünk legyen; egyetlen nap jól érezhessük magunkat; kevesebb aggodalom gyötörjön; lelki nyugalmunk helyreálljon; javuljon kapcsolatunk elidegenedett gyermekünkkel; valaki, akit szeretünk, megtérjen; reménység váltsa fel az öngyilkossági gondolatokat; kevésbé vonzzon valamilyen gyűlölt bűnös szenvedély. Bízunk Istenben! Milyen üresen is csenghet ez a tanács! Hogyan fogadná az olvasó, ha lelkigondozója ezt mondaná: „Maradjon csendben az Úr előtt! Cselekedjék helyesen: ne nyaggassa férjét, ne igyon azért, hogy megfeledkezzen anyagi gondjairól, ne ragaszkodjon a megoldásokhoz. Csendes lélekkel és békességgel tegye azt, amit helyesnek tart.” Ha valaki sebzett, gyakorlati segítségre van szüksége, világos javaslatokat vár, hogy mit tegyen, ami vagy megváltoztatja körülményeit, vagy segít, hogy jobban érezze magát. De jegyezzük meg: ez a feltételezés, hogy mindig meg lehet tenni valamit a javulás érdekében, mélyebb, körülfontoltabb feltételezést tükröz: mi is meg tudjuk oldani, hogy életünk nagyobb megelégedést adjon, teljesebb legyen. Csakhogy nem tudjuk. Tehetségünktől, anyagi helyzetünktől és lehetőségeinktől függően kényelmesebbé és átmenetileg kellemesebbé tehetjük az életet. Keresztények révén van elég erőnk engedelmeskedni Istennek, de nem biztosíthatunk magunknak életet. Erre csak Isten képes. Ezért rá kell szánunk magunk engedelmességre, és Istentől kell várnunk a megelégítést. Elég régimódi ez a felfogás, de érdemes követni, mert néhány probléma, például a Pál testét kínzó tüske nem fog eltűnni. Isten nem azért adta őket.”
Névtelen - 2010. szeptember 11. 10:06
VálaszTörlés(1)
Névtelen: "Nem állt szándékomba azt suggalni, hogy ha felülbírálom Istent, akkor Ő elhagy."
Eszembe sem jutott, hogy ezt gondolnád :-) Amit ezzel kapcsolatban írtam, az nem rólad szólt, elnézést, ha félreérthető voltam. Inkább arról az örömhírről szólt, amit éppen most vasárnap is hallhattunk: Isten minden bűnösségünk ellenére ott van és szeret.
"A valóság szót azért kérdeztem, mert munkám révén ezt a szót kitöröltem a szótáramból. Így jobban értem mit írtál."
Mi a munkád?
Harmadik bekezdéseddel kapcsolatban:
ha jól értettem, akkor a válaszod az a föltett kérdésemre, hogy se nem baj, se nem nem baj, hanem egyszerűen egy tény, amivel együtt kell élnünk a földön?
2010. szeptember 12. 17:14
VálaszTörlés(2)
"Átláthatóm-e a szitút:" - bekezdés.
Szerintem olyan ember nincs, amilyet a bekezdésed elején leírtál :-)
A kérdéskört nem értelmi oldalról közelítem (szerintem :-) Amíg Istenről csak elhittem, hogy jó, addig még egészen másként viszonyultam a világhoz (azelőtt meg még máshogyabbul). Amikor Istentől megtudtam, hogy Ő létezik, hogy jó és szeret - onnantól már nem tudtam úgy tekinteni magamra, a világra és az élet(em)re, mint addig. Minden maradt - és mégis: minden megváltozott. Ez a tudás: nem csak értelmi tudás (az is, de annál kimondhatatlanul több).
Ha értelmi oldalról közelítek; becsaphatom magamat... hacsak nem vagyok olyan zseni, mint maga Isten - nem vagyok :-) Ha érzelmi oldalról közelítek: na, én ott aztán végképp becsaphatom magamat... sokszor kuszák az érzelmeim. Ha vegyítem az értelmet és érzelmet... akkor már talán közelít a kép ahhoz, aki vagyok - de még messze nem teljes. Arány ide vagy oda: így is hoppon maradtam.
Ezért fordulok vissza ahhoz a pillanathoz, ahhoz a találkozáshoz, mert onnan tudom, hogy van Valaki, aki mindent tud. Azt is, ami bennem van, azt is, ami a másikban - és ezen fölül is mindent. A másik érzelemvilága (sőt, a teljes egész másik) továbbra is rejtély számomra (még önmagam is az vagyok magam számára). De van Valaki, aki számára nem rejtély. Ezért fordulok Ahhoz, aki "látja", ha én nem is, "megteheti", ha én nem is... és a legkevesebb (egyben a legtöbb is): ott vagyok a másik és Isten számára.
{Tudom, hogy így leírva nagyon elvontnak és rózsaszín ködnek is hathat - pedig nem az :-) Hihetetlenül egyszerű és tiszta valóság ez. Csak ritkán jutunk idáig az Istennek mondott "igenünk"-kel. A többes szám első személy alól én sem vagyok kivétel - sajnos.}
2010. szeptember 12. 17:14
VálaszTörlés(3)
"El tudom e dönteni?" - bekezdés
Úgy vettem ki a szavaidból (meg a beírt idézetből), hogy nem is annyira a "világos javaslatra" vársz, hanem inkább a "konkrét javaslatra". A világos javaslatot te is elég jól látod (Isten), a konkrétat (~ a helyzetre "lefordítottat") kevésbé. Ezzel a legtöbben így vagyunk (elnézést, hogy közhely-szerű - de mit csináljak, ha ez van? :-)
Konkrét javaslatot csak konkrét helyzetre lehet reagálni: ezért ilyen javaslatot kapni - szinte esélytelen a jelen keretek között. És nem is biztos, hogy lehet, mert ugyan mindig van konkrét megoldás (akár más mondja ki, akár önmagam, akár ki sincs mondva) - de nem mindig ismerjük föl.
Valamit azért a jelen keretek között is megtehetek (és ezt biztos a többiek is megteszik, de talán hozzá is szólnak :-) majd az imában az Úr elé viszlek a kérdéseiddel együtt.
Kutató palánta vagyok, hivatalosabb megnevezése: tudományos segédmunkatárs.
VálaszTörlésHarmadik bekezdés kérdésköre: A hiány fájdalmának csökkentése szerintem a baj kategóriába sorolható, mivel azt erősíti, hogy Isten nélkül is lehet egy elfogadható „boldogságot” létrehozni. Most nem tudnék olyan példát hozni a terveimből, ami egyértelműen Isten felé mutat és nincs benne hiány fájdalmat csökkentő momentum. Ez sem tűnik fekete fehérnek.
Világos vagy konkrét legyen a javaslat?
Attól lenne világos, ha konkrétan tudnám mit kell a tenni. Igen, konkrétat kellet volna írnom.
Ha nézegetek a világhálón, legyen pl. a Virtuális Plébánia, ahol van kérdez-felelek topic is. Ott, ha nem „elvi” kérdést (pl. Mihez kezdett Szűz Mária és József azzal az arannyal, amit a három királyoktól kaptak?), hanem „konkrétabb” , személyesebb kérdést teszel fel , akkor egyértelműen az a válasz, hogy keres meg egy papot, vagy egy keresztény, akiben megbízol és beszéld meg a kérdést, legyen lelkivezetőd stb. Hasonlót Imre atyától is lehetne idézni. Akkor ennek nincs is értelme, mert nincs konkrét?
Ami leginkább érdekelne az a második hozzászólásod:
„Amikor Istentől megtudtam, hogy Ő létezik, hogy jó és szeret” és „Ezért fordulok vissza ahhoz a pillanathoz, ahhoz a találkozáshoz”
Erről a pillanatról írnál bővebben, persze ha ez neked nem kényelmetlen.
Névtelen – 2010. szeptember 13. 17:37
VálaszTörlés(1)
"Harmadik bekezdés kérdésköre:" – bekezdés.
Értem az első mondatodat, és egyet is értek, hogy baj, ha a hiány fájdalmának csökkentése ezt erősíti.
És mivel igazad van abban, hogy ez nem fekete-fehér :-) ezért adnék egy másik megközelítést is.
Ha a hiány fájdalmának a csökkentése a jövőre mutat olyan módon, hogy előrevetíti azt, hogy: "ott többé nem lesz már fájdalom, sem könny az arcokon..." akkor – szerintem – nem baj, ha akár csak időlegesen, csökken a hiány fájdalma.
A beszélgetésünk ezen a téren (Istenről gondolkodva) engem oda vezetett, hogy azt gondoljam: a hiány fájdalmának csökkentése baj akkor, ha az "feledtetni" akarja velünk azt, Aki miatt elszenvedjük ezt a fájdalmat; de nem baj, ha "emlékeztet" minket arra, Akihez tartunk, hogy többé ne szenvedjük el az Ő hiányát.
Egyetértünk-e ebben így?
Névtelen – 2010. szeptember 13. 17:37
VálaszTörlés(2)
"Világos vagy konkrét legyen a javaslat?" – bekezdés.
Vegyük a Virtuális Plébániát, azt valamennyire ismerem én is. Gondolom, hogy a Kérdezz-felelek topic alatt a Társalgóra gondolsz. Ha igen, akkor részben igazad van. Mielőtt elküldenek egy "személyes beszélgetésre", többnyire ugyan próbálnak valamiféle végiggondolási támpontot adni, azonban maga a forma (többnyire egyirányú levélírás nyilvánosság előtt) nem igazán alkalmas konkrét és összetett problémák megoldására.
Vegyünk egy nagyon hétköznapi, érzelmi komplikációktól szinte mentes problémát: szeretném berendezni a nagyszobámat. Egyszerű a dolog, egy normális nagyszobáról van szó, van benne ajtó, ablak, ezt szeretném jól berendezni. Ehhez kérek segítséget.
Ne gondolkozz sokat, csak adj magadnak egy percet és számold össze, hogy ha te érdemben szeretnél segíteni nekem, akkor egy perc alatt hirtelen hány kérdés fog benned fölmerülni (arról nem is beszélve, hogy közülük mennyi az, amelyiket már annak függvényében tennél föl így vagy úgy, hogy mik egy korábbi kérdésedre adott lehetséges válaszaim.)
Remélem, hogy kipróbáltad :-) Mert én most igen: nekem kapásból 13 kérdés jött össze egy perc alatt. Ahhoz, hogy tényleg segíteni tudj nekem, le kellene ülnünk, átbeszélgetni a dolgot, kérdezni, válaszolni, végiggondolni, javasolni, elfogadni és elvetni. És ez még csak egy nagyszoba berendezése... nem pedig egy komoly belső válságban való barátnak, ismerősnek a megsegítése, vagy ahhoz adandó tanácsok, javaslatok.
"Akkor ennek nincs is értelme, mert nincs konkrét?" – kérdezed. A magam részéről azt válaszolom: van értelme, és van konkrét. Csak az még most bontakozik ki; egy beszélgetés során, egy végiggondolás során, téves vagy megfelelő lépések során, imádság közben...
(3)
VálaszTörlés"Ami leginkább érdekelne az a második hozzászólásod:" – bekezdés.
Nem kényelmetlen, de önmagában nincsen benne semmi különös :-)
Az hozzátartozik, hogy annak a pillanatnak volt előzménye; nemcsak úgy megtörtént. Mégis: egy önálló, kitüntetett pillanat.
Egy éjszaka sétáltam a Mecsekben és az út egyik fordulójánál (egyébként éppen fölbukkant előttem a Hold az égen, nagyon szép volt :-) hirtelen és nagyon természetes egyszerűséggel megtudtam azt, amiről addig csak ismereteim voltak, csak hallottam, csak sejtésem volt, hogy van Isten. "Istenem, hát vagy." Ez a mondat töltött be. Ebben, hogy "vagy" benne foglaltatott, hogy szeret, engem és másokat, és ez jó. Ennyi.
Ez nem érzés, nem valamiféle tudás: ez egy valóságos találkozás tapasztalata. Erről írtam, hogy semmi sem változott és mégis minden megváltozott. Attól kezdve ugyanazt láttam, mint addig és mégis mindent máshogy láttam... egyszerre egy nagyon természetes és különleges, mély tapasztalat, azóta is "tudott" (~számomra letagadhatatlan) jelenlét. Isten jelen van, köztünk van, bennünk él, itt van.
de nem baj, ha "emlékeztet" minket arra, Akihez tartunk, hogy többé ne szenvedjük el az Ő hiányát. /brendakirk /
VálaszTörlésEz így nem világos számomra, kifejtenéd?
Egy perc alatt 7 kérdésig jutottam, a szoba funkciójára, színvilágára és a befektetendő összegre vonatkoztak és nem érintett olyan kérdést, hogy Te porszívózni, vagy inkább felmosni szeretsz jobban.
És ebből milyen következtetést vonjak le (ezen megjegyzésed utolsó szakaszának fényében)?
Hány éves korodban volt ez a mecseki kiruccanás?
Az, hogy mindig három megjegyzéssel válaszolsz, tudatos?
Névtelen - 2010. szeptember 14. 13:15
VálaszTörlés(1)
Most nem mindenre fogok tudni válaszolni, de remélem, este jut rá majd időm.
A legkönnyebbekkel kezdem (az utolsó kettő).
22 éves korom körül volt.
A hármas tagolást észrevettem :-) de nem direkt van, csak próbálom tagolni a beszélgetésünket (én legalábbis nehezen tudok áttekinteni sok szöveget keskeny hasábban) és így kevesebb időm megy el a visszakeresgélésnél :-)
Névtelen - 2010. szeptember 14. 13:15
VálaszTörlés(2)
"emlékeztetős" - bekezdés.
Itt csak simán arra gondolok, hogy pl. kint vagy a természetben és jó érzéssel tölt el a szépsége, vagy ha házas vagy és ránézel a házastársadra és hirtelen boldogság fog el, vagy bármi ilyesmi: ezek mind-mind csökkentik a hiány fájdalmát - ugyanakkor "emlékeztetnek" arra, hogy ez a boldogság csak kóstoló, ki fog teljesedni, amikor Isten igazi boldogságába teljesen belemerülünk. Ez jó, mert előrevisz minket.
(És mivel most már biztosan nem lesz több időm délután a gépnél, ezért estére marad még egy bekezdésed; és megint csak háromra sikerül a válaszom... de lesz ez majd máshogy is :-)
Névtelen - 2010. szeptember 14. 13:15
VálaszTörlés(3)
Második bekezdésed.
"És ebből milyen következtetést vonjak le (...)?"
Azt, hogy te milyen következtetést vonj le, nem tudom :-) Miért, milyet vonnál le?
A magam részéről megpróbáltam levonni éppen az utolsó szakaszban: azaz megvannak a "megoldások", a válaszok "készen vannak" - csak még nem tudjuk őket, még a megismerésük folyik.
A példával pedig (föltehetőleg ügyetlenül :-) azt szerettem volna szemléltetni, hogy miért nem lehet egy beszélgetést és a helyzet alapos megismerését igénylő probléma-helyzetben (a beszélgetés és az alapos helyzetmegismerés nélkül) konkrét tanácsot adni. Nyilván, ha valakinek megadta volna Isten a "prófétai szót", akkor ki lehetne hagyni az előbb emlegetett két fontos momentumot: ez is benne lehetne a pakliban - de eddig még nem volt benne :-)
Ahogy innen "kívülről", távolról látlak: benne vagy egy nehéznek tűnő helyzetben, segíteni szeretnél valakin, akin - legalábbis úgy tűnik - jelenleg talán nem igazán tudsz. Kitartást kívánok neked, a válaszaid előbb-utóbb meglesznek; áldja meg Isten a jó szándékodat, és bízzál Benne ...
Brendakirk, a 2010. szeptember 13. 21:55 utolsó kérdésedre, akkor az a válaszom, hogy igen.
VálaszTörlésBár nem áll úgy fenn a helyzet, mint ahogy a „kívülről” c. részben írtad, köszönöm a jó kívánságokat.
:-)
VálaszTörlés