AZ IMÁDSÁG IDEJE ÜNNEP AZ EMBER MINDENNAPJAIBAN

Sokan imádkoznak manapság? Vagy éppen kevesen? Jól vagy rosszul imádkoznak az emberek? Meghallgatja-e az imádságot az Isten?
Sorolhatnám a nap mint nap felvetődő kérdéseket, amelyek felmerülnek bennünk, ha a hitünkkel együtt járó imádkozásra gondolunk.

Mielőtt belekezdenénk a kérdés megbeszélésébe, hadd mondjak el egy példát a profán világból. Elég régóta erősödik az emberekben az a meggyőződés, hogy nem elég a funkció, hanem szükséges a design is. Magyarul az a törekvés bontakozik ki egyre inkább, hogy a dolgok ne csak jól működjenek, hanem szépek is legyenek. Erre aztán külön „iparágak” is alakulnak, úgy nevezett „design tervező centrumok”. Persze ilyenkor sokan úgy gondolják, hogy feltalálták a spanyolviaszt, felfedeztek valami újdonságot, ami újabb pénzeket hozhat a konyhára a még kecsegtetőbb értékesítési lehetőségek területén.

Hát persze, hogy nem új törekvés ez sem, hiszen „nincs új a Nap alatt”. Az ősember először csak lepattintotta a kőről a késnek használt pengét, de aztán rájött arra, hogy jobb az úgy, ha szebb is. Tehát csiszolgatott rajta még, hogy tetszetősebb legyen. A barlangja menedéket nyújtott neki így is, úgy is. De aztán nekiállt kifesteni. A pásztor botja is jó volt arra, amire kellett. De akkor miért faragta díszesre?

Véget nem érően sorolhatnám a példákat, de egy a lényeg: a funkciót tökéletesítő szépség közölni akar valamit valakivel.

Eszembe jut a mi keresztény életünkből is egy oly sokszor tapasztalható példa. Történetesen a templomról van szó. Hogyan építhet az ember templomot? Nyilván most azt mondja az olvasó, hogy a templomnak szépnek kell lennie. Itt nincs mellébeszélés. A design a templom esetében valóban fontos. De vajon milyen fajta szépségre gondolunk egy templom esetében?

A válasz egyszerűnek tűnik: mutatós, áhítatos és gyönyörködtető legyen, mert a templom mégis csak az Isten háza. Eddig nincs is semmi baj. Az építészeink ezt jól tudják, és csodálatos templomokat építenek manapság is. De valóban az Istennek? Furcsa a kérdés talán, de jogos.

Hála Istennek, sokat utazhatunk a világban, és megcsodálhatjuk templomainkat. Egyszer egy külföldi utam során (hogy jobban megismerjem a meglátogatott templom történetét) csatlakoztam egy turistacsoporthoz, ahol volt idegenvezető is. Elhangzott minden fontos az adott templomról, és utána a vezető biztosított  időt arra is, hogy a turisták jobban megtekinthessék az ősi templomot a maga szépen faragott oszlopaival és szobraival együtt. Mellettem állt egy fiatalember, akinek láthatóan nagyon lekötötte a figyelmét a kőből faragott oltár. Nagy kíváncsiságában odasettenkedett, hogy megnézze azt is, amit általában nem szoktak megnézni, az oltár hátulját. Mert hogy – eléggé szorongva ugyan, de – mögé is lehetett nézni. Meghökkenve látta, hogy az oltár hátsó fele még gazdagabban van díszítve, mint általában a hívek által is látható része a templomnak. Erre ámulatában hangosan megjegyezte a többieknek: „Ezt nézzétek meg! Itt van az igazi érték!” De aztán lebiggyedt szájjal hozzátette: „De miért van ez itt, hiszen senki sem látja!” Nem tudtam megállni, hogy válasz nélkül hagyjam, és csak annyit jegyeztem meg: „Az Isten látja!”

Az Isten látja, hallja az ember imáját, amit a szobrász a Mindenhatónak szánt „design-ben” fejezett ki. Mert a templom nem csak az embereknek épül, hanem elsősorban Istennek. Az ember sem csak önmaga számára lett teremtve, hanem Isten gyönyörűségére. Meg kell tehát faragnunk az Istennel való kapcsolatunk szépségét is. És ez az IMA.

Jézus Krisztus egész földi élete egy imádság volt. Mindent az Isten gyönyörűségére akart tenni: „Az az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött engem.” (Jn 4,34) Az apostolok látva Jézus arcán a nyugodtságot, a megelégedettséget, tehát a világban élő, de az Istenre tekintő ember boldogságát, megkérték Őt: „Uram, taníts meg minket imádkozni!” (Lk 11,1)

A sok ma élő emberből hiányzik az a boldogság, ami az ima szeretetéből fakad. Az imádság nem elfecsérelt idő, hanem a lehető legtermékenyebb cselekedet a mindennapjainkban. Ha erre rájönnek az emberek, akkor sokkal jobban fognak dolgozni és élni. Hogy sokan vagy kevesen imádkoznak-e? Az ott látszik meg, hogy sokan vagy kevesen tudnak-e igazán örülni az életnek. Szent emlékezetű Mindszenty József hercegprímás mondta: „Ha lesz egymillió imádkozó magyar, nem félek a jövőtől.”

Arra a kérdésre, hogy jól vagy rosszul imádkoznak-e az emberek, csak az lehet a válasz, hogy mindenkor jól fogunk imádkozni, ha az valódi Isten- és emberszeretetből fakad. Minden további részlet erre épül. Mert ha ez hiányzik, akkor soha sem lehet jól imádkozni.

A szeretetből fakadó imádságnak pedig Isten nem tud ellenállni. Az imádságnak ugyanis hatalma van. Talán sokan tudnának is rá példát mondani.

Van-e valakinek élménye, gondolata az imádságról?

 Az imádságnak valóban ünneppé kell válnia a mindennapjainkban. 

Arcomat az Isten jósága, szépsége és nagysága felé fordítom, és érzéseimet, gondolataimat megosztom Vele. Egy sajátos beszélgetéssé válik az ima a földi és természetfeletti világ között, amit nem lehet kihagyni, ha az ember komolyan veszi az életét.

 __________________________________________________

Honnét árad az erő?

A király egyszer meglátogatta a híres, tudós szerzetest, Pauliínus testvért, hogy valami fontos dologban tanácsot kérjen. Amikor belépett a szerzetes cellájába, lelkendezve állt meg a vastag fóliánsok előtt:
- Csodállak téged, Paulínus, hogy a végtelen isteni bölcsességet ilyen nagyszerűen és közérthetően össze tudod foglalni a műveidben. Mennyi erő árad ezekből a könyvekből a világra!
A szerzes mosolyogva megszólalt:
- Tévedsz, uram, királyom. Gyere velem, megmutatom, honnét árad az erő a világra.
Termeken és udvarokon haladtak át, míg végül is eljutottak a kolostor istállóihoz. Bementek a lóistállóba, ahol a szép, gondozott állatok közt egyetlen szerzetes tevékenykedett.
- Figyeld az istállómestert!
A király látta, hogy a testvér munkája közben meg-megáll, összeteszi a kezét, imádkozik, aztán folytatja a trágyahordást.
- Látod, uram? Ezekből az imádkozó kezekből árad az erő a világra, nem az én könyveimből.

(Willi Hofsümmer nyomán)