VALLOMÁS

Meg kell hagyni, hogy igazuk van azoknak, akik szememre vetik, hogy régen született új bejegyzés a blogba. Jó volna mentséget találni, de nem tudok olyan ütőset mondani, ami igazolhatna. Az igazság az, hogy többet kellene dolgoznom. Mert témák vannak bőségesen.
Szeretném megköszönni azok hűségét, akik figyelemmel kísérik ezt a blogot, és akik oly sok hasznos hozzászólást küldtek az egyes témákhoz.
Szeretném leszögezni, hogy a "Szeretet az Isten" blog nem szűnt meg, csak kicsit elszunyókált. Ennek egyik oka, hogy a "netes pasztorációs" energiám nagy részét a honlapunk kötötte le az elmúlt időszakban. De most már az is sínen van, bár rengeteg fejlesztés következik még.
Tehát várhatók itt is további cikkek és remélem, hozzászólások is. A honlapon ugyan van fórum, de az nem helyettesítheti teljesen ennek a blognak a "hangulatát".
Elnézést kérek tehát az olvasóktól. Rövidesen írok ide is gondolatokat. Vagy ha más is írna valami jót, szívesen felrakom. (Ez utóbbi úgy lehetséges, ha e-mailben elküldik nekem.)
Ám addig javaslom, hogy vegyék fel kedvenceik közé a honlapunkat. Ott van most 3 fórumtéma is, amihez regisztrációt követően hozzá lehet szólni. (Egy kis hiba lehet a rendszerben, mert a regisztrálás után nem fog küldeni aktiváló linket, de egy idő múlva vissza kell jönni az oldalra, és akkor már valószínű, hogy be tud lépni a korábban regisztrált felhasználó.)
Szóval, innen is el lehet jutni a Sóskúti Plébánia honlapjára, és onnan is ide.
Az eljutás legegyszerűbb módja, ha valaki - jelen esetben - a fenti képre kattint.

Jézus ádventi levele

Kedves Szeretteim!

Amint jól tudjátok, közeledik a születésnapom. Megtiszteltetés számomra, hogy minden évben ünnepséget rendeztek, és úgy tűnik, ez idén is így lesz. Nagyon sok ember vásárol sokat, rengeteg a külön erre az alkalomra szóló rádió- és TV-műsor, hirdetések, reklámok, és a világ minden pontján arról beszélnek, hogy születésnapom egyre közeledik. Igazán nagyon jó érzés tudni, hogy legalább egyszer egy évben sok ember gondol rám. Amint tudjátok, születésnapomra való emlékezés sok évvel ezelőtt kezdődött. Az első időkben még úgy tűnt, hogy az emberek értették, és hálásak voltak mindazért, amit értük tettem, de manapság egyre inkább úgy látszik, hogy alig akad, aki tudja az okát az ünneplésnek. Mindenhol összejönnek az emberek, családok, barátok, és nagyon kellemesen érzik magukat, de valójában nem tudják, nem értik, és nem is keresik a valódi jelentőségét az ünnepnek.

Emlékszem, az elmúlt évben is hatalmas lakomát rendeztek a tiszteletemre. Az asztal roskadásig tele volt ízletes ételekkel, gyümölcsökkel, édességekkel. Tökéletesen díszített helyiségekben sok-sok gyönyörűen becsomagolt ajándék várta gazdáját. S tudjátok, mi történt? Meg sem hívtak! Pedig én voltam az ünnepség díszvendége - mégsem küldtek meghívót. Miattam volt az egész összejövetel, a sok dísz, és minden egyéb, és amikor maga az ünneplés elkezdődött, én kívül maradtam, bezárták előttem az ajtót. Pedig be akartam menni, velük lenni, együtt ünnepelni... Habár az igazság az, hogy mindez nem lepett meg, hiszen az elmúlt néhány évben sokan bezárták előttem az ajtót. Mivel pedig nem hívtak meg, hát úgy döntöttem, hogy titokban megyek be, minden zaj nélkül, és csendesen megállok az egyik sarokban. Mindenki nagyon jól érezte magát, ittak, ettek, beszélgettek, vicceltek, nevettek, és hatalmas jókedvük volt. Egyszer csak belépett a szobába egy nagydarab, kövér, piros ruhás, fehér szakállas ember azt kiabálva: HO-HO-HO. Leült egy díványra, a gyerekek pedig rohangáltak hozzá : Télapó, Télapó! - mintha ez az egész ünnepség róla szólt volna. Aztán az emberek körülállták a karácsonyfát, és átölelték egymást. Én is kitártam a karomat, de engem nem ölelt át senki. Aztán nagy várakozással elkezdték osztogatni, és csomagolni az ajándékokat. Végül minden elkelt, és néztem, vajon nekem van-e valami - de nem, én nem kaptam semmit. Te hogyan éreznéd magad, ha a születésnapodon mindenki kapna ajándékot, csak éppen te nem? Megértettem, hogy nemkívánatos személy vagyok saját születésnapom emlékünnepén, és csöndesen elhagytam a helyiséget. És - tudjátok - ez minden évben rosszabb és rosszabb. Az embereket csak az étel, ital, ajándékok, összejövetelek érdeklik és alig néhányan emlékeznek rám. Pedig én annyira szeretném, ha ezen a karácsonyon beengednének engem az életükbe! Nagyon szeretném, ha felismernék a tényt, hogy több mint kétezer évvel ezelőtt azért jöttem el erre a világra, hogy megmentsem őket. Csak annyit szeretnék, hogy ezt teljes szívvel elhiggyék, és beengedjenek az életükbe.

Valamit szeretnék megosztani veletek, különösen arra való tekintettel, hogy jónéhányan tudjátok az ünnep igazi értelmét. Hamarosan rendezek én is egy saját ünnepséget: látványosat, hatalmasat, amilyet soha senki még elképzelni sem volt képes. Most még dolgozom rajta. Már küldöm a meghívókat - Te is kaptál már, személyesen. Remélem, észrevetted a sokféle invitálás között, s nem dobtad el? Kérlek, feltétlenül jelezz vissza, részt akarsz-e venni az örömünnepemen, foglalhatok-e egy helyet a számodra? Beírhatom-e a nevedet aranybetűkkel a vendégkönyvembe? Az ünnepségemen ugyanis csak azok jelenhetnek meg, akiknek nevei ott szerepelnek. Sok vendéget várok. Akik elvesztették vagy eldobták a meghívókat, el sem jönnek - kár értük! Akik nem válaszolnak a meghívásra, azok hiába jönnek, nem lesz helyük, kívül maradnak. Nagyon lesújt minden ilyen elmaradás... Kérlek, készülj és válaszolj, mert így, amikor mindent előkészítettem, te is részese lehetsz az én csodálatos ünnepségemnek. A találkozás reményében szeretettel üdvözöllek:

Jézus Krisztus

"AMIT ISTEN EGYBEKÖTÖTT, EMBER SZÉT NE VÁLASSZA!"

Ezt Jézus Krisztus maga mondta, amikor megkérdezték tőle, hogy „Szabad-e az embernek elbocsátania feleségét?".
A házasság Isten által rendeltetett intézmény. Jézus még tovább ment: szentséggé változtatta. A katolikus egyház kétezer éve folyamatos és változatlan felfogása szerint az  érvényesen megkötött házasságot nem lehet felbontani. Hiába az állami törvény, hiába a szekularizált világ, hiába a liberális elvek vagy a (múlt értékeit tagadó, újonnan életbe lépett) „szokásjogra” hivatkozás. Hiába a szélsőséges balliberális elvtelen elvek. Hiába a "másság" megélésének fanatikus demonstrálása . Az Egyház soha sem fog fejet hajtani az istentelenség előtt, mert a Jézus Krisztusba vetett hite ezt nem engedi meg.

A válás nagy tragédia. Ezt vallják az érintettek is. Mégis úgy beszélnek a válásról, mint a lakósság jogos igényéről, egy természetes folyamatról. A gyerekelhelyezés pedig az állam, a bíróságok problémája kell, hogy legyen. Így lesz a gyerek egyoldalúan nevelt, vagy ennek látszólag pont az ellentettje: "a testvéreimnek kik az apukái?" kérdésfelvetés.
Tudjuk azonban jól, hogy a problémák nem általánosak, hanem egyediek. Mindenkor megvannak a válásra utaló szempontok. De mi vezetett idáig? Amikor egybekeltek, a problémákat nem vették észre? Vagy a vak szerelem tette? Igen, ezért volt a múltban a tartós jegyesség. Megismerni egymást hónapokon, éveken át. Ma már jegyben járni sem „divatos”. Szerintem szeretni sem. Szerelmet vallani, és várni a válaszra: méginkább nem. Lehet, hogy sokan a szerelem alatt az ösztönök túlburjánzó működését értik?

Egy dolog azért megmaradt: A szeretetre való ínség. Csak sokak előtt az nem világos, hogy a házasságban a szeretetet, a szerelmet elsősorban adni kellene; sok mindenről lemondva összecsiszolódni. De ezt soha nem élheti meg, aki futó kapcsolatra, vagy - „ha nem sikerül, keresek egy másikat” - felbontható viszonyra gondol. Hol van itt a felelősségvállalás?  Vagy félünk az adott szó felvállalásától?

Nem kérdéses, hogy az ember valójában közösségi lény. És ezt a közösséget elsősorban a családban tudja megélni.
Az embernek lelke van, érzelmei vannak, de öntudata, éntudata és önérzete is. Na meg önzése és elvárása a másikkal szemben. A jegyesoktatások keretében ezekre a buktatókra mindig kitérünk. A jegyesoktatás szerves részei a látszólag pusztán emberi, szociológiai, morális, mentális, sőt gazdasági szempontok is. (Ki kezeli a pénzt? Egymásra fordított szabadidő. Anyóskomplexus [nem félreértendő, ez egy témakör összefoglaló neve, és nem kizárólag az anyós a szempont, hanem a függőség a volt családi közösségtől]. Szexualitás. Gyermekvállalás. Gyermeknevelés. Rokonság. Őszinteség. Féltékenység. Alkohol. Munkahely. Munkanélküliség. Döntési egység. Egyet nem értés. Veszekedés kezelése. stb, stb.)   
Ezekre az emberi dolgokra épül aztán az Isten terve az emberrel. Mindezek megélésében a keresztény házasságban élő család kegyelmi segítséget kap. A keresztény házasság olyan szentség, amely nem csak a megkötésre vonatkozik, hanem a holtig megélt - Isten által rendelt - kapcsolat egész tartamára.

"Sokfelé megkérdeztek fiatalokat, hogy elképzelésük szerint mely tulajdonságok jellemzőek a jó házasságra. A válaszok többsége nagyon hasonló volt: szeretet, bizalom, hűség, megértés, boldog gyermekek, családi béke stb. Pedig a körülöttünk levő világban sok családot ellenkező tulajdonságok jellemeznek. Magyarországon a házasságoknak és próbaházasságoknak több, mint kétharmada felbomlik. És még sokkal több azoknak a családoknak a száma, amelyekben a bizalmatlanság, a szeretetlenség vagy a hűtlenség uralkodik. S a gyermekek? A magyar gyermekeknek jóval több, mint felét érintik a válások. Ezzel összefügg, hogy évente több 10 000 fiatal kerül összeütközésbe a törvénnyel; hogy a gyermek-ideggondozók forgalma és a gyermeköngyilkosságok aránya magas. Annál fájóbb, hogy mégis terjeszthetőek az olyan írások, filmek stb., amelyek azt sugallják, hogy az életre szóló házassági hűség nem is lehetséges...
Viszont bíztató, hogy ma is vannak igazi emberségben élő családok. Hogy a magyar fiatalok többsége életre szóló házasságra vágyik. Azoknak a családoknak a legtöbbjében pedig, amelyek a krisztusi elvekre építik életüket - a szakszerű kutatások bizonysága szerint - megtalálhatóak azok a tulajdonságok, amelyekre mindenki vágyik: a szeretet, a hűség, a boldog gyermekek, a családi béke stb. Míg a nem vallásos, nem hitre épülő párkapcsolatok fennmaradási valószínűsége mintegy 25%, az elkötelezetten vallásos párok esetében ugyanez az arány 90-95%."
(Tomka Ferenc: Talákozás a kereszténységgel)

A fentiek figyelembe vétele után mégis meg kell jegyeznünk, hogy sajnos vannak olyan házasságok, amelyeknél még Egyházunk is azt mondja, hogy jobb a különélés. Ez soha nem jelent egyházi válást, mert a katolikus templomban érvényesen megkötött házasság Isten szemében mindvégig fennmarad. Egyházilag újabb házasság nem köthető. Aki (polgári válás után) mégis megkisérli az újabb polgári házasságot, vagy másik féllel való együttélésre vállalkozik, az önmagát zárja ki a szentségek vételének lehetőségéből. A csupán polgári házasságot az Egyház nem ismeri el érvényesnek. (Ha valaki olyan esetet hallana, ahol azt mondják, hogy az egyházi bíróság elválasztotta a feleket, akkor ez úgy értendő, hogy az egyházi bíróság ítéletben kimondta, hogy eleve nem volt érvényes a házasság megkötése; függetlenül attól, hogy maga az együttélés az eset után hogyan folytatódott.)

Az Istentől elszakadt társadalom egyes tagjainak lelki deformítására jellemző egy megtörtént eset: Egy keresztény erkölcsöket valló ifjú pár újásgolta megdöbbenve, hogy a polgári házasságkötésüknél (természetesen kellő felkészülés után templomi esküvő is volt) az anyakönyvvezető beszéde jelentős részében arról értekezett az ifjú párnak, hogy milyen módon lehet az esetleges válást intézni a jövőben.
  

Mint mindig, most is érvényes az ősi törvény: „Holtomiglan, holtodiglan!”. De ennek megvalósítása csak kölcsönös megértéssel, szolidaritással és alázattal valósítható meg a házasfelek között. Mindegyik félnek vannak hibái, rossz szokásai. De ahogyan a hegyről lezúduló patakban a kövek sarkai midninkább lágyabb formát öltenek, és összecsiszolódnak, úgy a házastársak, gyermekeikkel együtt, az idők során egyre jobban megérthetik egymás hibáit és erényeit, hogy tudjanak örülni családjuknak, amelynek léte Isten teremtő tervének része.

Mit gondolok a házasságról, illetve én magam hogyan élem meg azt?

AZ IMÁDSÁG IDEJE ÜNNEP AZ EMBER MINDENNAPJAIBAN

Sokan imádkoznak manapság? Vagy éppen kevesen? Jól vagy rosszul imádkoznak az emberek? Meghallgatja-e az imádságot az Isten?
Sorolhatnám a nap mint nap felvetődő kérdéseket, amelyek felmerülnek bennünk, ha a hitünkkel együtt járó imádkozásra gondolunk.

Mielőtt belekezdenénk a kérdés megbeszélésébe, hadd mondjak el egy példát a profán világból. Elég régóta erősödik az emberekben az a meggyőződés, hogy nem elég a funkció, hanem szükséges a design is. Magyarul az a törekvés bontakozik ki egyre inkább, hogy a dolgok ne csak jól működjenek, hanem szépek is legyenek. Erre aztán külön „iparágak” is alakulnak, úgy nevezett „design tervező centrumok”. Persze ilyenkor sokan úgy gondolják, hogy feltalálták a spanyolviaszt, felfedeztek valami újdonságot, ami újabb pénzeket hozhat a konyhára a még kecsegtetőbb értékesítési lehetőségek területén.

Hát persze, hogy nem új törekvés ez sem, hiszen „nincs új a Nap alatt”. Az ősember először csak lepattintotta a kőről a késnek használt pengét, de aztán rájött arra, hogy jobb az úgy, ha szebb is. Tehát csiszolgatott rajta még, hogy tetszetősebb legyen. A barlangja menedéket nyújtott neki így is, úgy is. De aztán nekiállt kifesteni. A pásztor botja is jó volt arra, amire kellett. De akkor miért faragta díszesre?

Véget nem érően sorolhatnám a példákat, de egy a lényeg: a funkciót tökéletesítő szépség közölni akar valamit valakivel.

Eszembe jut a mi keresztény életünkből is egy oly sokszor tapasztalható példa. Történetesen a templomról van szó. Hogyan építhet az ember templomot? Nyilván most azt mondja az olvasó, hogy a templomnak szépnek kell lennie. Itt nincs mellébeszélés. A design a templom esetében valóban fontos. De vajon milyen fajta szépségre gondolunk egy templom esetében?

A válasz egyszerűnek tűnik: mutatós, áhítatos és gyönyörködtető legyen, mert a templom mégis csak az Isten háza. Eddig nincs is semmi baj. Az építészeink ezt jól tudják, és csodálatos templomokat építenek manapság is. De valóban az Istennek? Furcsa a kérdés talán, de jogos.

Hála Istennek, sokat utazhatunk a világban, és megcsodálhatjuk templomainkat. Egyszer egy külföldi utam során (hogy jobban megismerjem a meglátogatott templom történetét) csatlakoztam egy turistacsoporthoz, ahol volt idegenvezető is. Elhangzott minden fontos az adott templomról, és utána a vezető biztosított  időt arra is, hogy a turisták jobban megtekinthessék az ősi templomot a maga szépen faragott oszlopaival és szobraival együtt. Mellettem állt egy fiatalember, akinek láthatóan nagyon lekötötte a figyelmét a kőből faragott oltár. Nagy kíváncsiságában odasettenkedett, hogy megnézze azt is, amit általában nem szoktak megnézni, az oltár hátulját. Mert hogy – eléggé szorongva ugyan, de – mögé is lehetett nézni. Meghökkenve látta, hogy az oltár hátsó fele még gazdagabban van díszítve, mint általában a hívek által is látható része a templomnak. Erre ámulatában hangosan megjegyezte a többieknek: „Ezt nézzétek meg! Itt van az igazi érték!” De aztán lebiggyedt szájjal hozzátette: „De miért van ez itt, hiszen senki sem látja!” Nem tudtam megállni, hogy válasz nélkül hagyjam, és csak annyit jegyeztem meg: „Az Isten látja!”

Az Isten látja, hallja az ember imáját, amit a szobrász a Mindenhatónak szánt „design-ben” fejezett ki. Mert a templom nem csak az embereknek épül, hanem elsősorban Istennek. Az ember sem csak önmaga számára lett teremtve, hanem Isten gyönyörűségére. Meg kell tehát faragnunk az Istennel való kapcsolatunk szépségét is. És ez az IMA.

Jézus Krisztus egész földi élete egy imádság volt. Mindent az Isten gyönyörűségére akart tenni: „Az az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött engem.” (Jn 4,34) Az apostolok látva Jézus arcán a nyugodtságot, a megelégedettséget, tehát a világban élő, de az Istenre tekintő ember boldogságát, megkérték Őt: „Uram, taníts meg minket imádkozni!” (Lk 11,1)

A sok ma élő emberből hiányzik az a boldogság, ami az ima szeretetéből fakad. Az imádság nem elfecsérelt idő, hanem a lehető legtermékenyebb cselekedet a mindennapjainkban. Ha erre rájönnek az emberek, akkor sokkal jobban fognak dolgozni és élni. Hogy sokan vagy kevesen imádkoznak-e? Az ott látszik meg, hogy sokan vagy kevesen tudnak-e igazán örülni az életnek. Szent emlékezetű Mindszenty József hercegprímás mondta: „Ha lesz egymillió imádkozó magyar, nem félek a jövőtől.”

Arra a kérdésre, hogy jól vagy rosszul imádkoznak-e az emberek, csak az lehet a válasz, hogy mindenkor jól fogunk imádkozni, ha az valódi Isten- és emberszeretetből fakad. Minden további részlet erre épül. Mert ha ez hiányzik, akkor soha sem lehet jól imádkozni.

A szeretetből fakadó imádságnak pedig Isten nem tud ellenállni. Az imádságnak ugyanis hatalma van. Talán sokan tudnának is rá példát mondani.

Van-e valakinek élménye, gondolata az imádságról?

 Az imádságnak valóban ünneppé kell válnia a mindennapjainkban. 

Arcomat az Isten jósága, szépsége és nagysága felé fordítom, és érzéseimet, gondolataimat megosztom Vele. Egy sajátos beszélgetéssé válik az ima a földi és természetfeletti világ között, amit nem lehet kihagyni, ha az ember komolyan veszi az életét.

 __________________________________________________

Honnét árad az erő?

A király egyszer meglátogatta a híres, tudós szerzetest, Pauliínus testvért, hogy valami fontos dologban tanácsot kérjen. Amikor belépett a szerzetes cellájába, lelkendezve állt meg a vastag fóliánsok előtt:
- Csodállak téged, Paulínus, hogy a végtelen isteni bölcsességet ilyen nagyszerűen és közérthetően össze tudod foglalni a műveidben. Mennyi erő árad ezekből a könyvekből a világra!
A szerzes mosolyogva megszólalt:
- Tévedsz, uram, királyom. Gyere velem, megmutatom, honnét árad az erő a világra.
Termeken és udvarokon haladtak át, míg végül is eljutottak a kolostor istállóihoz. Bementek a lóistállóba, ahol a szép, gondozott állatok közt egyetlen szerzetes tevékenykedett.
- Figyeld az istállómestert!
A király látta, hogy a testvér munkája közben meg-megáll, összeteszi a kezét, imádkozik, aztán folytatja a trágyahordást.
- Látod, uram? Ezekből az imádkozó kezekből árad az erő a világra, nem az én könyveimből.

(Willi Hofsümmer nyomán)

MIÉRT TÖRTÉNIK, AMI TÖRTÉNIK?

Megdöbbentő képeket, híradásokat kaphatunk nap mint nap a természeti katasztrófákról, amelyek akkora méreteket öltöttek, hogy sokan már a „világ végét” emlegetik. Vannak, akik azt mondják, hogy ez Isten büntetése. Mások a környezetszennyezésre utalnak, mint kiváltó okra, és a globális felmelegedést emlegetik. Sokan a Föld erőforrásainak fékezetlen kiaknázását tartják végzetesnek. Olyanokkal is találkoztam, akik ebben nem látnak semmi különöset abban a tekintetben, hogy ezek a jelenségek Földünk természetes periódusos megújulási, regenerálódási jelei.

Mit tartunk mi erről, mint keresztények, mint gondolkodó emberek?
 

A múltkor találtam egy véleményt. Megosztom most ezen az oldalon. Természetesen nem tudom, hogy mennyire hiteles. Nagyon extrémnek tűnik. De ha igaz, akkor borzasztó nagy baj van.

A megtekintéshez IDE kell kattintani. Utána pedig a megjelenő lap alján a "Click Here To Download" sorra.

(A dokumentum PDF fájlként nyílik meg.)

Mint említettem, más vélemények is vannak. Én ezt csak egynek tartom a sok közül. De lehet, hogy mások egyéb információkat, gondolatokat tudnak megosztani velünk a megszaporodott természeti csapásokkal kapcsolatban.

Érdemes EZT is megnézni.

A kérdés tehát az, hogy Istennek, a természeti törvényszerűségeknek vagy az embereknek van köze ezekhez a katasztrófákhoz.

DICSÉRTESSÉK A JÉZUS KRISZTUS!

Engem mindig elkeserít, amikor az emberek szeretetlenek egymással. Talán azért, mert képtelen vagyok felfogni, hogy miért tervezi sok "utastársunk" az életét kizárólag a vasútállomásra.
A vasútállomásra a hajléktalanok tervezik az életüket, hiszen nekik nincsen úticéljuk. Ők úgy rendezkednek be, hogy a váróteremben lehetőleg mindenük meglegyen, ne szenvedjenek hiányt semmiben.
Igen. És bántják egymást a takaróért, ami talán sokszor csak egy újságpapír. Meglopják egymást. Amikor tudják, leisszák magukat, és nagyon-nagyon gyűlölik egymást. Úgy élnek, mint azok, akiknek nincsen reménységük.
A vonatra váró utasok - bár maguk is gyarlók, de bűnbánó bűnösök - sajnálják ezeket a szerencsétleneket. Mert aki a vonatra vár, annak van reménysége. Engem is elkeserít, amikor "hajléktalanokat" látok az élet ütött-kopott vasútállomásán.
Akiknek nincs reménységük, azok nem tudják egymást szeretni. Mert csak erre az életre rendezkednek be. És ebben az életben csak akkor van bűn, ha valaki lebukik. Akik az igazi életbe menő vonatra várnak, azoknak nem mindegy, hogyan "öltöztek fel" az útra, mit visznek a lelkükben magukkal. Mert a célban várja őket Valaki. De a földi élet lelki hajléktalanjai sem kerülik el az utazást. A koszos újságpapír- vagy pénz takaró, a lopott áru ott marad a legközelbbi hajléktalannak prédára, és az adott-kapott sebeket magával viszi egy külön erre a célra készült kocsiba, amelyben csak koporsók vannak a halott lelkek számára, akik ebben az életben nem tudták egymást szeretni, mert nem volt reménységük.